Lemegyünk vasárnap reggel – mielőbb, hogy még a déli napsütés előtt haza is érjünk -, egyet fürdeni. Másnap ismét iskola, alig voltunk a tengerben a két hét szünet alatt, mondom, úgy kell őket kényszeríteni, hát most kényszerítem kicsit őket, a suli előtt jól fog esni, majd meglátjátok, és mindjárt csapódik is hozzánk a szomszéd gyerek, ez használ a legtöbbet, meg hozzák a gumilabdát, amit pont előző nap vettem, az is meghozza a kedvüket. Na, lényeg, hogy lemegyünk, már viszonylag sokan vannak a parton, mi elindulunk kicsit távolabb a “központtól”, mindig így szoktunk, elsétálunk balra a part mentén hosszan, ahol már kevesebben vannak, szinte alig-alig. Jó, apjuk a lányokkal már valahol a távolban lecuccol, látom, mögöttem, ahogy menetelünk utánuk, a két fiú dobálja a labdát, amit persze egy adott ponton magával sodor az éppen érkező és a lábunkon átcsapó hullám. Két kisgyerek a vízben, rögtön úszni kezdenek utána, de hamar feladják (én is kiabálok utánuk, hogy hagyják csak mindegy, nehogy a mi labdánk miatt essen bajuk), mert olyan jól látszik, hogy szépen egyenletesen, a hullámzás ritmusára, szabályosan és gyorsan távolodik a labda, érdekes, nem kifele sodorják a hullámok, hanem befele, ja, mert elég nagy a szél, a labda meg könnyű, a szél fújja könnyedén át a hullámokon.
Hát, bosszankodom azért, tegnap vettem, Bendi is bosszankodik és hibáztatja magát, hát, mondom, igen, tényleg mindig ez van, de hát mindegy, több is veszett Mohácsnál, és igazából a labda labdázásra van, most hogyan lehetett volna ennél jobban vigyázni. Még utána nézünk egyszer bánatosan, és fordulunk a strandszőnyeg irányába, ahol, látom, apjuk ruháit dobálja le, vágtat bele a vízbe, és úszni kezd szépen tempósan a labda irányába (amely közben, ugye, szép egyenletesen távolodik).
Elúszik a mi magasságunkban is, mert ugye amolyan átlósan kell úsznia felénk és befelé, még kiáltok is neki, hogy hagyd, nem fontos, kiált valamit ő is, nem értem, vagyis inkább nem hallom annyira, hogy értsem is, azt mindenesetre látom, hogy tempózik tovább. Nézünk utána, vállamon a táska, asszem kettő is, kétfelől, azért közben megyek a lányok felé, mert közben ők is fürdőruhásan, és indulnak is a vízbe, fiúk is vetkőznek, larakodunk, időnként odapillantok a tengerre, a labda már csak egy piros-rózsaszín-sárga-zöld pötty a távolban, apjuk feje is már csak egy fekete pötty a közelebbi távolban, de jó, ilyen távra szokott ő úszni máskor is, labdakergetés nélkül is. Egy-egy párocska ül balról is, jobbról is a közelünkben, mosolyognak, figyelik azért ők is a dolgok menetét, megjegyzik, hogy elég lehetetlen (és merész) vállalkozás, mert nagy a szél, és ezzel együtt a sodrás is…
A gyerekek közben csobbannak, mondom, azért maradjatok a szélén, mert én még várok… le se vetkőztem még, állok a vízben (bokáig), fölül fürdőruha, alul egy rövid pareószoknya csak, nem nagy ügy levenni, de azért még várok… és nézek a távolba… a piros-rózsaszín pötty, mint egy gombostűfej, a színe miatt még látszik, de a fekete fej már alig alig…Telnek a percek, telnek a percek, nyugi, mondom magamnak, csak belátja, hogy lehetetlen és értelmetlen, és akkor visszafordul, nyugi, Bendi szívja a fogát, ez most miatta van, nyugi, mondom neki is, de eszembe jut, hogy a fenébe, ha valami éri az apját, akkor tényleg egész életében ezzel a bűntudattal fog élni ez a gyerek, pedig erről már nem ő tehet, nem, nyugi, mondom még egyszer, nem, erről nem te tehetsz, hogy a labda a vízbe esett, arról talán igen, de arról, hogy apád nem látja be, hogy nem érdemes már tempózni utána, arról nem, arról egyáltalán nem tehetsz, mindjárt visszafordul, de most már nem tudom, hány perc telt el, úgy érzem, hogy már félúton van Moorea felé, a szomszéd gyerek mondja, is, hogy már ha repülőbe ugranánk, hogy ott várjuk a parton Mooreán, akkor is előbb érne oda, najóvanvicceskedjélotthonapáddal, mondom csak magamban persze, mert most már töröget rám a frász, de nyugi, próbálom megőrizni a nyugalmam, mert
Sarolt sír, fölkapom, hogy semmi baj nem lesz, ne félj, de sír, hogy papa, je t’aime, hát, mondom, tényleg nem látja ez az ember, hogy milyen messzire merészkedett, túl ment a korallzátonyon, pedig azt a Vaianában is megmondták, ugye, hogy tilos a zátonyon túlmenni, életveszélyes,és ő csak úszik, úszik, legalábbis remélem, hogy úszik még, nem a víz viszi, a labda is ugyan úgy szépen abban a távolságban tőle, ahogy az elejétől fogva (talán valamennyit azért közeledett mindig hozzá),Eliza csak áll (néha azért őt is ellenőrzöm), mindenkit kizavarok a vízből, hogy velünk közben ne történjen semmi, amíg nem figyelek rájuk, állunk mind a parton, meredünk a távolba, Sarolt sír,Bendi bűntudattól marcangolja magátaz egész part megélénkül, látom, ott a középtájon, ahol tömeg van, mind állnak szintén a parton, merednek a távolba, fut felénk egy férfi a homokban, egy helyi, szép a tetkója, futtában odakiált, hogy az én férjem-e az ott, a távolban, mondom igen, akkor már telefon a kezemben, kérdezem, hogy hívjak-e valamit, és mit, kezdek komolyan izgulni, ha a helyiek pánikolnak, akik ismerik a vizet, a helyet, ha már ők (is) megijedtek, még visszakiált, hogy a felesége már hívta a vízimentőket, de ő fut tovább, a másik oldalunkon egy jó kétszáz méterre ül három férfi, eszegetnek, mellettük egy tűzpiros kétszemélyes va’a, ja, értem, ez hozzájuk szalad, mert látom, most, ahogy elérte őket, ezek már lökik is a csónakot a vízre, ugranak kétfelől bele, és eveznek, mint az olimpián, a férfi fut visszafele, azt mondja, hívták a mentőt is, meg a tűzoltókat is, de amíg azok Mahináról (a helység neve, ahol a strand van) kiérnek, az már késő lesz, ezek a va’asok hamarabb odaeveznek, de indult közben mellőlem is egy férfi, a paddle-jével, az már ott lapátol a távolban, de ő hamarosan vissza is fordul, azt mondja (később, amikor visszér a partra), hogy a paddle-lel nem tudott távolabb menni, lehetetlen a sodrásban, mondom neki, persze, rendben, azért köszönöm, még csak az hiányozna, hogy még páran odavesszenek a mentésben,
az evezősök úgy húzzák a csíkot, mint az éves helyi va’aversenyen, majd keresek egyszer nektek arról filmet, egy csoda az a látvány, amikor va’asok százai verik habosra az óceánt, és még staféta is van, kiugranak belőle az evezősök, a követekzők beugranak, menet közben, olyan sebesség mellett, na jó, de ez most nem az, szóval eveznek, a hátunk mögül, a szárazföldről a távolból hallani a mentőautó szirénáját, jobbról, a part kanyarulata mögül a jet-skis vizimentők is tépetnek, Sarolt bőg, én nem is tudom, tényleg nem tudom, mit érzek, nem értem, olyan valószínűtlen a helyzet, tud úszni, jól tud úszni, messzire szokott úszni, mindig aggódom is picit, amikor nézem, milyen pici már a feje, de mindig vissza szokott jönni,most nem fog? de durva! amikor tizedel a covid, az én férjem belevész a hullámokba, mert beúszott a labda után?! „Elmentek Tahitire néhány évre, megélhetés céljából, aztán apuka belefulladt az óceánba, mert beúszott egy labda után…”hát elég… kínos?… ciki?.. abszurd? igen, elég abszurd így meghalni,mit mondok a nagyfiainak, meg anyósoméknak, lepereg előttem, meg, hogyhát jó, akkor tessék, most újrakezdhetem az életem, ha ő így, jólvanakkorakkorénmegemígy, választok a számos (néhány), rég (és hiába) sóvárgó udvarlóm közül egyet (amikor a gyászév letelt), azt majd később eldöntöm, melyik legyen a számos (néhány) jelentkező közül a kedvezményezett,és kész, tessék, akkor én majd így,és vissza kell majd költöznöm Európába, nem baj, de hova? mikor? az iskolaév végét még megvárjuk? most amott úgyis covid, meg karantén, meg utazási tilalom,vagy haza is küldenek minket a holttestével együtt, ja, talán igen, így megy ez, mit csinálnának itt velünk és mit csinálnánk itt mi magunk, nélküle, uhhh, de nézem közben a tengert, állunk mind, mint a sóbálvány, már nem sokat látok, a labdát se, a fekete fejet se, a piros va’aból valamit, talán odaért,nem értem én, ez most egy kihívás? vagy nem vette észre, egyszerűen nem vette észre, hogy túl messzire ment? vagy csakazértis? értem én, most hirtelen mindent értek, most értem a Simon összes „ilyen” ügyét, a Máté összes „ilyen” ügyét, eddig az volt a mondás, hogy ez tőlem van nekik, a Százok ilyen keményfejűek, makacsak, rögeszmések, akik mennek a fejük után, na, most legalább kiderült, hogy nem, erről bizony nem én tehetek,
jobbról közben két rendőr közeledik, ezek is hozzánk jönnek, nyilván, bukdácsolnak a homokban szegények, térdig érő bakancsban és fekete, vastag egyenruhában,megjegyzem, száz fok van, ha észerevenném, tudnám, hogy égek le, (ezt majd csak este veszem észre), és ömlik rólam a víz, ami nem a tengervíz, hiába jöttünk viszonylag korán,oh, ezek hozzák a hírt? nem, nem! az nem így történne, vagyis de,csak nem itt fogja elmondani, bekísérnek nyilván, s majd ott, gondolom, közben odaérnek, fölveszik az adatokat (kis, mellzseb méretű kockás –tudom, négyzethálós-, spirálfüzetbe), ja, ha csak ez, jó, vegyék nyugodtan, az enyémet is, jó, hát sorolom, születtem valamikor, igen, Szlovákiában (tudja vajon, merre is van az?)…, az egyik nő, folyton megszólal az adó-vevő,nem hallom, mi zajlik, sorolom azt is, mikor született és hol, a férjem,meg ilyenek,tömörülnek a jet-skisek is egy ponton a messzi nyílt vízen,kérdem közben a nőt, hogy elérték-e? él-e? nem tudja, meg ő nem adhat infót, de nézzem csak, mind egy helyen állnak a vízen, megálltak egy ponton, ami azt jelenti, hogy bizonyára megvan, ha nem volna meg, akkor járkálnának össze-vissza, ő vízimentő volt korábban, tudja, így van ez, és milyen igaz, persze, igaz, igaz, kérdezik, hogy sportember-e, jó kondiban van-e, mondom igen, Sarolt ezzel egyszerre kiabálja be, hogy „nooon!”, azazhogy nem, hát, mondom, de, azért jó úszó, és bár nem látszik, de nagyon egy szívós alkat, kitartó, makacs és erős, pedig nem látszik, tényleg, na jó, lényeg, hogy az ember ezek szerint megvan, hogy élve vagy halva, azt nem tudom meg, de menjünk velük, azt mondják, hiszen oda fogják őt vinni, a vízimentő-állomásra, ott, ugye, a parkoló túloldalán, igen, de úgyis jönnek velünk, azaz kövessük őket, gyerekek, kapkodjatok föl mindent, mondom, két szörfdeszka, strandszőnyeg (de jó, hogy a napernyőt kivételesen nem hoztuk), táskák, apjuk hátizsákja, ruhája, szandálja, dobálom bele a cuccait a saját zsákjába, fura érzésem támad, gyerekek is fölkaptak, amit tudtak, megindulunk a két rendőr után, közben a két va’ás már hallótávolságban a parttól, rámkiáltanak, hogy „várj, itt a labda!” Lesz@rom a k…va labdát, mondom magamban, de mondhatnám hangosan is, úgysem értik, de akkor eszembe jut, hogy ők akkor azt is tudják, hogy él-e, hal-e ez a jóember, begázolok eléjük egy olyan derékig, mit tudom én, a va’ából előhúzza nekem a rózsaszín-piros-sárga-zöld labdát, nyújtja felém, mondom a férjemet is látták? persze. él?„persze…és nem különösebben fáradt…” (oui, et il est même pas très fatigué.”)
Ó, hogy az a…! a paddle-os fickó fölnevet, megkönnyebbülten, én.., hát én.. nem is tudom, le se merem írni, miket gondolok, de elég csúnyákat, nem vagyok én egy sárkány feleség, tényleg nem, aki nem hiszi, kérdezze meg tőle, szerintem ezt fogja mondani, mert én tényleg nem vagyok egy házisárkány, de most elönt a düh, a megkönnyebbüléssel egyszerre, nem is értem, olyan dühös vagyok, hogy meg tudnám verni, jó, míg odaérünk, remélem, azért csak lehiggadok, meg hátha a kőszikla is kiesik a gyomromból akkorra már, útközben,az evezősöknek azért udvariasan és hálásan köszönöm (a hírt, nem a labdát, de persze azt is, nem értem, hogy vajon nekikadta, hogy hozzák ki, mert utolérte, vagy ők mentek a labda után, amikor már a vízimentő az emberemet összeszedte, fogalmam sincs, ez majd kiderül, most nem különösebben izgat), kitrappolunk a parkolóba, utolsó sor, balra a negyedik a kocsink, mondom, előbb beledobáljuk a cuccot, hónom alatt az összecsavart strandszőnyeg, egy-egy gyerek: egy egy nagy táska, egy-egy gyerek: egy-egy szörfdeszka, hátamon a hátizsákja, ujjamon lóg a szandálja,a gyekek mind fürdőruhásak, én csak félig ugye,de a jobb szélen ott áll a mentőautó, nyitom a gyerekeknek a kocsit (milyen jó a távirányító!), és trappolok a mentőautóhoz inkább egyenesen, húzzák ki nekem a hátulját, és ott ül az én férjem az ágyon, becsavarva a hőtasakba, vagy mineve, mit tudom én, föltámasztva, és néz, kissé zavartan és meglepetten, „ez a nagy hajcihő tényleg mind miattam van?” valami ilyesmit vélek leolvasni az arcáról, meg azt is, hogy sajnálom, de a dühöm mégsem párolgott el, sőt most inkább még nagyobb lesz, meg a megkönnyebbülés is, egyszerre robban ki belőlem mind a kettő, valami sírógörcsöt kapok, ledobálom az összes cuccot magamról, ott a mentőautó mellett, ezalatt őt is kiszabadítják nekem a takarókból, lelép a kocsiról, azt hiszem megölel, de mintha verném a mellkasát, úgy emlékszem, a k@va életbe, hát elment neked az eszed, ezt soha többet meg ne csináld, valami ilyesmi, lehetne persze könnyes ölelés, úgy örülök, drágám, hogy élsz, a háttérben a vonósok húznák a megfelelő akkordokat, de nem, nekem ez nem megy, ezért (se) lettem filmsztár, meg tudnám fojtani, de persze nem, ő meg azt mondja, hogy „de hisz’ tudod, hogy mindig visszajövök…”Egy frászt!!! Apám! Eddig visszajöttél, de elég egyszer nem visszajönni, he?A helyiek izgultak miattad, nem is én! És a gyerekek? A Bendi, a Saci! És Eliza, a maga csendes módján…
Jó, visszaadom a mentőstisztnek, különben még összeszed tényleg némi sérülést, pedig eddig nem volt neki semmi baja, tényleg semmi baja, mondják mind főleg engem megnyugtatandó, de azért ők is elég meglepetten, kicsit gyors a pulzusa (de nem kórosan), ami normális, de amúgy semmi, és már visszafelé úszott, mert közben belátta, hogy sosem éri el a labdát (hacsak nem Mooreán a parton), leültetik oda, a beton szélére, mellém, még párszor megmérik a vérnyomását, a pulzusát, három mentőstiszt, két jet-skis vízimentő, állják körül, azaz most már állnak körül minket, mindnek fantasztikus a tetkója, már emennyi kilátszik a búvárruha alól, amiből félig kibújt (és olyan helyes a feje!), meg az egyenruha alól, az egyiknek végig valami írás a nyakán, a másiknak polinéz minták futnak az arcáig, na, amint lesz fényképezőgépem, a kórházi sürgősségi osztály után a mentők és a vízimentők lesznek a következők, akikről portrét fogok készíteni, ugye, most már higgadtabb és nyugodtabb vagyok, ha ráérek ezt átgondolni, na, jó, azt mondják, azért bevinnék az ügyeletre megfigyelésre pár órára, ő meg ellenzi, némi telefonhívás, átadják neki az ügyeletes orvost a vonalban,istenem, ez fölidézi bennem Eliza születését, amikor nem akartam bemenni a kórházba a mentősökkel, és nekem is át akarták adni a mentőstisztek az ügyeletes orvost a vonalban, huh, éltünk már át hasonló, és mégis mennyire más helyzetet,
azt mondja, majd a felesége beviszi, szóval bemegyünk, nem gond, de nem akarja foglalni a mentőautót, erre mondjuk azok is bólintanak végül, én is rábólintok, hogy persze, beviszem, előbb letesszük otthon a gyerekeket, útba esik,aztán beviszem a kórházba (már ismerem a járást, Sacival már voltam),elköszönünk, ez egyik mentőstiszt még utánaszól,hogy „te nem mész többet a vízbe, főnök, értve vagyok?! csak a lábujjadat mártod bele!” (itt a férfiaknak a „főnök” jár, a nőknek a „szépségem), jót nevetnék, csak a szomszéd gyerek közben elhagyta valahol a slattyogóját, ááá, akkor meneteljetek szépen vissza az útvonalon, amin jöttünk, meglesz az,
az is megvan, tényleg,még a színes gumilabda is, amit tegnap vettem, most már haza, gyerekek, egyetek, van a hűtőben mindenféle maradék a tegnap esti buliról, (ja, közben a ma délutáni uzsonnavendégeket mind lemondom, látni sem akarok senkit,) intézzétek magatokat, mi megyünk, beviszem az ügyeletre, de engem úgysem engednek be vele, felnőttnek nem lehet kísérője, ja, jó, akkor kis idő múlva hazamegyek, a szomszédság közben összeverődött nálunk, hogy vigyázzanak a gyerekekre (nem szükséges, de tök rendesek), megetetem velük az összes tegnapi maradékot, megzuhanyozom, a tengerben ugyan csak kb térdig voltam, de az izzadságomban többször is megfürödtem (párdon),
aztán jön is a hívás, azt mondja az orvas, hogy kiadja nekem ezt a jóembert, nem talál benne hibát (én bezzeg!), tényleg minden rendben, („en pleine forme”, hát ja, hozta a formáját), szóval hazahozom, nemigen szólok hozzá, csak este, amikor lefekszünk, és jön a „bocs, sajnálom”-téma,hát, akkor már röhögök, mert megtudom a részleteket, és tényleg, az eszem megáll: már visszafelé úszott, amikor a va’asok elérték, ő meg szólt nekik, hogy legyenek szívesek menjenek a labdáért, apám!!! ez komoly? és el se küldtek a jó büdös francba? jönnek téged menteni, te meg elküldöd őket a labda után?! ennél civilizáltabb helyen mondták volna, hogy menjajóédesanyádba vagy valami hasonlót, az a mázlid, hogy itt mindenki ilyen kedves, világrekordidőt eveztek ezek ma érted, te meg vígan elküldöd őket a rohadék labda után?!
könnyesre röhögöm magam, de tényleg, két szobányi távolból Bendi is átjön, hogy ő is akar jönni a nevetőklubba (a lányok már alszanak), hát tényleg, ráfér, hogy ő is nevessen egy nagyot végre, hát ilyen tényleg nincs, lesheted, hogy még egyszer valaki a segítségedre siessen, nem is kell, azt mondja, mert akkor nyelt csak vizet, amikor a va’ások húzni kezdték magukkal, meg a karja is abba fájdult bele, öregem, ezt nem hiszem el, én ehhez az emberhez hozzámentem? és nem figyelmeztetett senki? meg akkor sérült meg egy kicsit, amikor a jet-skire fölhúzták…hát, apám, ilyen komolyan nincs,
szétröhögöm magam, de tényleg könnyesre, ez egy kabaré, innen nézve, azt mondja, nem volt tényleg semmi, az ügyeletes orvos is kérdezte a kórházban, hogy versenyúszó-e…, „mert én pl száz métert úszok, és elsüllyedek”, hát, ez kész, de tényleg nem volt szerinte semmi vész, akkor ijedt meg, hogy valami rosszat csinált, amikor sorra jöttek köré az életmentők, de neki bizalma van a tengerben… és amikor belátta, hogy tényleg nem akarja neki visszaadni a labdát, akkor visszafordult…
megőrülök, tényleg, ilyen nincs, ez az ember „leússza” a helyieket, messzebbre merészkedik, mint a bennszülöttek, és bizalma van az óceánban, nagyobb, mint azoknak, hihetetlen, jól fölnyomtad, mondom neki, a vasárnapi adrenalinszintet a parton, szegény polinézek, gyanútlanul kimentek strandolni, és tessék…, öregem!huszonkét év után még mindig meg tud lepni, és mindig kiderül, hogy meg lehet benne bízni, hogy rá lehet bízni, hogy ő tudja, hogy tudja ő, mit csinál, de mi van, ha egyetlen egyszer mégsem…?!
Na, jól van, akkor legalább te úsztál egy jót, én be se jutott a vízbe, csak combközépig, meg a gyerekek is kijöhettek egy-kettőre, és most már föl vagyunk jegyezve a tahiti csendőrség mellényzsebméretű kockás (tudom, négyzethálós az) spirálfüzetébe, beírták, hogy ezek a Fouilleulék teljesen gyagyák, na én nem, csak ő, szóval kihúzta a gyufát rendesen, de jó, még ez egyszer megbocsátottam neki…
De ha még egyszer úgy behúzza nekem a kéziféket, hogy az összes hüvelykujjam, meg még a két karom is eltörik, mire lenyomom, akkor kész, vége, elköszönök most már tőle, és választok a számos (néhány), rég sóvárgó udvarlóm közül egyet magamnak.
És hát ez valóban jól esett, mindennyiunkank, mi tagadás, még a sulikezdés előtt, ahogy reggel megmondtam…