Úgy alakult, hogy a huszadik házassági évfordulónknak napján éppen a kórház folyosóján várakozom az éppen műtött, éppen húsz éve férjemre. Hoztam pedig olvasnivalót, nem is rosszat, de nem nagyon tudok rá koncentrálni. Meg a telefonomat sincs semmi kedvem tapogatni. Szabadjára engedem inkább a gondolataim, az megy…Rádöbbenek hirtelen, hogy most van először, hogy őt várom a kórházi folyosón, most van először műtőben, és most is „csak” ambulánsan, semmi komoly, viszem is mindjárt haza… Nemigen kellett még ápolnom, gyógyítgatnom, orvoshoz vinnem. Sőt, egyáltalán nem. Hah, hiszen ez volt az első húsz! Na, ezek majd a következő húszban következnek?! És az azt követő húszban futnak ki majd igazán ?! Ajajaj!
Ellenben mennyit ültünk a gyerekeink miatt különböző kórházakban egymás kezét fogva, pedig egy kivételével még csak nem is ott születtek. Mégis mennyit ültünk a műtő előtti folyosón legutóbb, mennyit ültünk kórházi ágyak mellett együtt, vagy egymást váltva, azt főleg, pláne az inkubátor mellett (ott leginkább álltunk)! És kórházon kívül is, mennyit ültünk váltakozva a betegágyak mellett, mennyi, de mennyi lázat mértünk, mennyi mézesteát kevertünk, mennyi vajaskenyeret kentünk, mennyi mandarint megpucoltunk… és így tovább, ebben a húsz évben! Mennyi különböző helyszínen, de nagyjából ugyanazon kulisszák között… Gyorsan összeszámolom: a kollégiumi szobánkat is beleszámolva, ez a tizenegyedik otthonunk, tizenegyszer pakoltuk bele a kartonba a holminkat, tizenegyszer celluxoztuk le azokat és ugyanennyiszer pakoltuk ki őket egy másik helyen.., És ennek a sornak még biztosan nincs vége. És váltakozva jártunk külön-külön moziba, egyik este én, másik este ő, mert így vigyáztunk felváltva az egyre növekvő számú gyerekeinkre, aztán mikor már mindketten láttuk, megbeszéltük… Később lettek, akik vigyáztak rájuk, hogy együtt is mehessünk, az már igazi fejlődés volt. Amikor még nem ismertem (21 évvel korábban, hoppá, ugye nem sokat fontolgattuk ezt a házasságot), volt egy olyan mondásom, hogy nem tudnék olyan emberrel élni, aki nem tudja eredetiben olvasni Kosztolányit… hm… Na tessék, eredetiben olvassa Kosztolányit… sőt, időnként felolvas belőle este az ágyban, és akkor jókat nevetünk, attól függ persze, hogy mit olvas tőle éppen. Én meg megtanultam ebből, hogy ne nagyon szövegeljek, az élet úgyis okosabb…
és lepereg előttem a jelenet – jaj, azért nagyon remélem, nem lesz végzetes ez a kis orrsövényműtét – : amikor azon a hideg, esős, ködös december 4-én, huszonnégy évesen igent mondtam (azaz „oui”-t) arra a bizonyos kérdésre a patinás strasbourgi városházán, nemigen tudtam, hogy mire mondok igent (azaz „oui”-t). Szó szerint értem: mert nagyjából ennyit tudtam franciául, hogy „oui” meg „non”, szerencsére pont ebből a kettőből kellett választanom, meg még azt is megértettem volna, ha ő nem egyezik bele, de ez minden. Szóval arról, hogy mire esküdtem föl, fogalmam sincs, mert egy szót sem értettem a ceremónia szövegéből! Ezért aztán nagyjából azt csinálok, amit akarok ebben a szövetségben, s úgy látszik, ez beválik.
Ugyanaz a szabad madár (költözőmadár!) vagyok mellette (vele) azóta is, mint azelőtt voltam. Ugyan az a nő vagyok azóta is, mint azelőtt voltam… Ugyan dehogy! Húsz évvel idősebb vagyok, jelentsen ez minden jót és rosszat egyaránt. De ő ugyanígy (csak ő nem nő). És a két dátum között történtekről mindent tud. Ő az egyetlen, aki mindent (na jó, majdnem mindent) tud erről a húsz évemről…És az már két évvel több, mint amit a saját szüleimmel töltöttem! Akiktől a 18. születésnapomon jöttem el… De durva!!!
Támasztja a konyhapultot és beszél hozzám, nem tudom tőle kihúzni a fiókot, arrébblököm onnan, akkor meg a hűtőt támasztja, de akkor meg oda kell benyitnom. Senki más nem támaszthatja így a mi konyhánkban a mi konyhapultunkat… Máskor meg terít, vagy éppen asztalt leszed, de olyankor nem beszél hozzám. Vagy beszél, vagy csinál valamit. A kettő együtt nem megy (neki). De a legjobb beszélgetéseink úgy történnek, amikor ül a kád szélén én meg zuhanyozom, mert minden más helyzetben BELEKOTYOG néhány gyerek (akik a mieink amúgy). 20 éve nem tudunk tőlük végigmondani egymásnak semmit… Erre egyszer-egyszer már majdnem rámentünk… De ott a zuhany, meg a kád széle az ilyen estekre… Ez is elképzelhetetlen bárki mással. Lehetetlen.
Látta őket megszületni, (kivéve pont azt az egyet, amelyik kórházban született), látott éveken át szoptatni őket, sosem vágyott a cumisüvegből etetésre, sem a babakocsiban tologatásra… Ellenben kelt föl hozzájuk éjjel (hogy áttegye közénk az éppen aktuálisat, hogy megszoptassam), hordozta, pelenkázta, ringatta őket. És mindig ő halászta ki a kád vizéből a kakit, amikor fürdés közben belekakiltak (mindegyikkel előfordult, egyesekkel többször is), mert én arra képtelen vagyok… Kivéve, mikor ő el van utazva, mert olyankor valahogy én is képes vagyok rá. (Csak én közben öklendezem, ő meg soha.) Nincs olyan, amire ne lenne képes, ha a fejébe veszi. Nincs olyan, amit ne tenne meg (ja, de: nem eszi meg a gyerek által megrágott kenyeret, na, azt azért mégsem). És két dolgot nem szeret: a húslevest meg a mákot, az előbbiről gond nélkül lemondok, de a másikat vagy kibírja, vagy én is megyek vele együtt… Tőle lehet megkérdezni, hogy ez vagy az az anyajegyem már korábban is itt meg itt volt-e, vagy szerinte is új? (Megkérdezni őt lehet, de biztosat ő sem tud mondani… )
De mire fölteszi a kávét reggel, én úgy érzem, ebből már csak délutáni kávé lesz, aztán valahogy mégis megvan, minden másban is ilyen módszeres, gondos, odafigyelő, maximalista. Nem olyan felületes, gyors, mint én.
Amikor oldalára fordul és összegömbölyödik, pont akkora hely van ott, amekkorába pont beleférek, ahova pont én férek bele, ami az én helyem a világon. És akkor végre nem fázom. Mindig tud olyat mondani, ami pont jól jön, remélem, én is neki… Néha meg olyat, amitől égnek áll a hajam, és ilyet én is neki. Pedig nem is egy nyelvet beszélünk, még egymás közt sem, hanem ki-ki mindig a sajátját.És volt ezalatt a húsz év alatt olyan is, amikor azt kívántam, bárcsak jönne egy (másik) szőke herceg, fehér lovon (nem ragaszkodtam volna én a szőkeséghez, sem a lóhoz, egyáltalán), és vinne el ebből, de olyankor nem jött, amikor meg jött volna, akkor tárgytalan volt a téma. Aztán meg arra is rájöttem, hogy nem kell ahhoz egy másik herceg nekem, ha ki akarok szállni, sőt! Aztán mégis itt vagyok, itt vagyunk… Talán, mert nincs még egy, akinek megfelel zöldséges ládákra rakott matracon feküdni, mert nekem mániám, hogy nem vásárolunk újat (még ágyat sem, jó ez így), aki kibírja a múlt századból átadott, dohos kanapét, mert én nem akarok pénzért vásárolni holmi újat), nincs még egy, aki kibírná, hogy nekem időnként mennem kell, új helyre, máshova, mert az állandóság megfojt. Aki érti, hogy nekem nem kell a lebetonozott ház (most még?), mert megfulladok benne, inkább a sátorfa, amit könnyen, bármikor fölszedhető… Biztos nincs még egy, akinek így volnék pont jó. Ki tudja… De nem csak ezért… Hanem, mert…
…és akkor sorolni kezdtem a fejemben, hogy miért szeretem. És ha már összeszedegettem így fejben, gondoltam, lejegyzetelem a noteszembe, majd ha jónak látom, odaadom neki elolvasásra. 20 év alatt először fordul elő ilyen (ezt most nem a műtétre értem, pedig az is). Na, akkor épp eljött az ideje.
Ráfér (orrsövényműtét nélkül is).
Ránkfér.
“20 év” bejegyzéshez 1 hozzászólás