Két gyerekkel a kórházban…

Amikor a Sarolt három hónap intenzív osztály után (amiről itt írtam) a gyereksebészeti osztályra került át, már bent maradhattunk vele éjszaka is. Egy széken lehetett ülni… A földön feküdni nem, nem volt rá hely, meg amúgy is… útban lett volna egy fekvő ember a földön a személyzetnek. És akkor Bendi is úgy lebetegedett, hogy szintén kórházba került. Na, az volt a mélypont. Az apjával felváltva aludtunk bent vele (igen, néha apukák maradnak bent éjszakára a gyerekükkel, nem csak anyukák!), és mivel már rutinosak voltunk, oda vittünk be olyan széthajtogatható, háromba csukható matracot. (Amúgy ketten voltak a szobán, és a másik kisgyerekkel az anyukája volt mindig.. Gondolom, nagyon örült, amikor nem én maradtam este…Öltözni, mosakodni, aludni, … mindent egymás előtt.) És váltottuk egymást a két kórházban is (szerencsére elég közel estek egymáshoz, nem a város két végében voltak, ennyi könnyítést azért kaptunk): egyikünk a sebészeten a koraszülöttünk mellett, másikunk a fertőző osztályon az ötévessel. Aztán csere.

Én pl. ott fejtem továbbra is, azon a földön lévő matracomon Saroltnak az anyatejet, a fertőző osztály eme kórtermében. Nem nagy ügy, úgyis egyenesen a lefolyóba öntöttem sírva (de akkor már úgyis csak sírtam, nagyjából egész nap), mert azok ott nem voltak éppen a legsterilebb körülmények, ráadásul Saroltnak épp az emésztőrendszere volt beteg, nem ehetett “akármit” (fertőző osztályon két beteg gyerek közt fejt tej, hm?). Csak a tejtermelés fenntartásáért küzdöttem még akkor is tovább, – már három hónapos volt és még sosem került mellre, volt ellenben szonda, fecskendő, cumisüveg és mindig, mindig infúzió, ami táplálta. Gondolom, a másik anyuka visszasírta a férjemet, amikor éjjel 3 óránként csörgött a vekkerem, keltem, kapcsoltam lámpát és álltam neki a fejésnek tőle pár méterre a gépi mellszívóval. De akkoriban – kihasználva, hogy keveset vagyok Sarolt mellett – épp egy speciális tápszerrel kísérleteztek vele a sebészeten, amit – úgy gondolták -, jobban fog emészteni, mint a tejemet. Szóval sok értelme nem volt, lelkesedésem – érthető módon – még kevesebb.

Mellékszál, de akkoriban volt az is, hogy szívesebben meghaltam volna, mint hogy még egy napot így töltsek el, de minimum a fejést adtam volna föl. És az egyik ilyen napon, amikor épp hazaszaladtam Benditől, hogy lezuhanyozzak, mielőtt elindulok a sebészetre Sarolthoz, otthon Simonnak sírtam el magam, – mivel csak ő volt otthon egyedül – valahogy így: “Nem csinálom tovább, úgysem fog soha szopni!” Simon meg rémülten rámnézett, és a maga közel 14 évével csak annyit mondott, de azt nagyon határozottan: “Dehogynem anyu! Őt is szoptatni fogod, ugyanúgy, ahogy minket is szoptattál.” Na, ez hatott, csináltam tovább, ahogy addig. (És igaza is lett, három héttel később infúzióstul hazahoztuk, de mellette bizony igény szerint kezdtem szoptatni még ezt a 29. hétre született, bélfertőzés miatt műtött, sokat szenvedett babámat, ami aztán közel három éves koráig így ment…)

Ugyanez a Simon pedig a második születésnapján – ó, de régen volt az a fentiekhez képest, de még azt se felejtettem el – leesett a játszótéren egy mászókáról. Úgy beverte a fejét, hogy aztán hányt is, és dülöngélt, úgyhogy persze, hogy befekhetett pár napra a kórházba. Máté akkor volt pont fél éves, úgyhogy az eleve kizárt dolog volt, hogy én vele együtt bent maradhassak és az is, hogy ő maradjon otthon az apjával, mert még kizárólag csak szopott. Szóval Simonnal is az apja maradt a kórházban, három éjszakát ült egy széken, aludni nem tudom, mennyit aludt rajta…
És nekünk egyszer sem jutott eszünkbe tenni valamit ez ellen a kényelmetlenség ellen, szégyellem is magam miatta. Én csak azt vettem észre, hogy milyen rossz az, ahogy van. Milyen jó, ha valaki amint észreveszi a rosszat, rögtön kész és tud is tenni ellene. De az teljesen érthetetlen, hogy miért kell a jobbítás útjába állni…

De mostantól minden máshogy lesz.