Költözünk…

“- Miért cigarettázik annyit? Felébred, és máris cigarettázik!
– Természetes, nekem azonnal tűrhetővé kell tennem az életemet!” – jut eszembe a passzus, bár nem biztos, hogy egészen pontosan idézem, mert
már nincs a könyv az ölemben, sőt,
ez a hálóingem is már ki tudja, hol van, de így van meg a fejemben, valahogy így kell Füst Milánnál is lennie…
Semmi köze egyébként semmihez, csak miközben a falat kaparjuk, igen, szó szerint a falat kaparjuk kettesben (szivaccsal és smirglivel, hogy eltüntessük a sérüléseket), beszélgetünk, és hát ha már beszélgetünk (miközben a falat kaparjuk), elkerülhetetlen a téma…
Na, nem Füst Milán maga (de, de, ő is!), vagy a regény (az pláne), vagy az irodalom, mint olyan (arról bármikor tudunk, nem csak a falat kaparás közben beszélgetni, különösen, hogy ezt a tevékenységet elég ritkán végezzük), hanem a házasság témája…
Úgy jön szóba véletlen, hogy mondom: hát én mindjárt rágyújtok, hogy tűrhetővé tegyem az életemet, (mivel nincs dohányos a lakásban, meg már más sincs a lakásban, nemigen tudnám megtenni, de mivel nem is élek vele, csak ilyenkor merek ilyesmivel fenyegetőzni), és ezen röhögünk rögtön, és ha már itt tartunk, következik persze egyenesen a témából a kérdés, hogy hát tényleg, miért nem csaltam (csalom) meg én sosem (eddig még) ezt az elviselhetetlen férjem, aki ilyen tűrhetetlenné teszi az életemet, miközben ezzel az áldott jó Störr kapitánnyal úgy elbánt az a céda (és mégis imádott) felesége…
És tőlük függetlenül is, van ilyen, regényen kívül is…
Most elbeszélgetünk róla – ha már így kettesben vagyunk az üres lakásban, és ilyen monoton tevékenyéget végzünk – hogy hogy is van ez…
Tényleg, hát miért nem?
Nem mitha nem lett volna rá alkalom, meg akár a hajlandóság is, oszt mégse… (eddig még).
A kérdés nyilván csak elméleti és költői is, de ha már itt tartunk, mármint a házasság témájánál,
az is eszünkbe jut,
hogy most megint úgy vagyunk, mint 20 éve voltunk, a házasságunk elején: nincs semmink: se ágyunk, se fazekaink, se lakásunk, se autónk (az még épp eladás alatt), ellenben most van öt gyerekünk…
És az is eszembe jut, hogy te, hát mi épp 20 éve ilyenkor, 2000. július végén felültünk a Nyugatiban a vonatra, az alig három hónapos Simonnal, meg két hátizsákkal és két nagy, fehér, virágmintás Ikeás kartondobozzal, amit az indulás előtt nyomott a nővérem a kezünkbe (abban volt az összes stafírungom, amit akkor kaptam tőle: egyikben a közös takarónk, a másikban egy-egy párna, meg egy-egy rend rávaló ágynemű, és kérem máig azzal a takaróval takaródzunk, azokon a párnákon alszunk, és az az ágynemű is épp most van felhúzva, és a képen is az látszik egy picit!), na így indultunk el Strasbourgba, ez volt az összes holmink (ja, és az a régi, csíkos babahordozó kendő, amiben a gyerekünket vittük), és amikor leültünk a vagonban, a virágos Ikeás kartonokat, bennük a leendő ágyneműinkkel elhelyeztük, a három hónapos gyereket az ülésre lefektettük, és nyugodtan hátradőltünk, na, akkor észrevettük, hogy a jegyeink csak Salzburgig szólnak, nem Strasbourgig, mert a jegypénztáros félreértette…

Na jó, ehhez képest, ha jövő szombaton (2020. július végén), amikor három gyerekünkkel felülünk a repülőre, hátizsákjainkat elhelyezzük (ágyneműt és takarót ezúttal nem viszünk), és kiderül, hogy a jegyeink Papetee-ig szólnak, és nem csak Vancouverig, akkor jók leszünk…
Röhögünk ismét, és felidézzük, hogy mennyi hülyeséget csináltunk már együtt, és lefut a fejemben, hogy milyen helyzetekben volt már velem,
hát, akkor azt gondolom,
talán ezért nem csaltam meg sosem (eddig még),
pedig olyan tűrhetetlenné teszi folyton az életem,
és még csak a cigarettára sem szoktam rá mellette…
Igazán hálás lehet(ek).

Úgyhogy smirglizzük tovább a falat, nevetgélünk, kettesben, és én elgondolkodom… (talán ő is).
(És lehet, hogy váltanunk kellene a magázódásra. Az olyan elegáns!)